Diablo - Újjászületés (Act I.)

Act I.

Két Világ

Andrew kényelmetlenül fordult a másik oldalára. A szeme még csukva volt, bár így beszűrődött valamennyi fény a szemhéján át. Reggel. Egy újabb nap. Immáron összefolytak a napok, ahogy egymásra halmozódtak a végtelennek tűnő itt töltött idő során. A következő pillanatban megint ott állt. Egyes egyedül, egy ismeretlen helyen, ahol mindenütt csak árnyékok mozogtak. Kőnek tűnő matériát érzett a talpa alatt, de nem tudta volna megmondani pontosan, hogy mi is az, amin áll. Hangok. Hangok a szélben. A szél lágyan lobbantotta oldalra hosszú fekete köpenyét, amit csak most vélt felfedezni magán. Lenézett magán. Páncél. Aranyszín. Gyönyörű motívumokkal díszített, és sugárzó. Hirtelen egy árnyat látott elsuhanni, de azt is csak a szeme sarkából, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán látta,  de mintha mégis. Sarkon perdült,és egyáltalán nem örült annak, amit látott. Tőle pár méterre vad, gomolygó és sűrű sötétség vonalozódott, jobbra, balra, amíg a szem ellát. Andrewnak mégis sikerült kivennie azt az egy árnyat, amit keresett.

-     Zorox. – Hagyta el a szó önkéntelenül a száját.

Az árny lassan és magabiztosan, de kilépett a sötétből. A sötétség démona, fogalmazódott meg a gondolat Andrewban, bár ismét nem tudta honnan juthatott ez eszébe, mintha nem is a saját gondolta lett volna. A lény leginkább egy kutyára emlékeztetett, de csak a négy lába miatt. Testét fekete, kemény anyag borította, amely mégis úgy hullámzott, mint a tenger. Vörös szemei a pokol tüzének lángjában izzottak és meredtek Andrewra. Fejét, mely többnyire csak csontokból és az izzó szempárból álltak, megrázta, és ahogyan a pofájából kirepülő nyál földet ért menten elkezdett sisteregni majd egy pillanat alatt elhallgatott. Lábai végén éles karmok csillantak meg, ami nem jósolt túl sok jót. Andrewnak akaratán kívül mozdult a keze, és hátáról emelt le egy pallost, mely szintén arany színnel csillant meg a körülötte lassan gyűlő sötétségben. Lassan emelte fel a pengét, miközben a lény szája szóra nyílt.

-     Razon Arkangyal.

Ekkor Andrew felébredt.

Felpattant az ágyból, az ajtóhoz futott és eszeveszetten kezdte azt öklével csépelni.

-    Zorox! A démon visszatért! Azonnal engedjetek el, barmok!

Léptek. Egyre közelebb. Az ajtón lévő retesz szemmagasságban nyílt ki. Egy sötét kreol bőrű ember állt a túloldalon, amennyire a szemei körüli bőrből ki lehetett venni.

-     Már megint a démonok… - Mondta egy mély sóhajjal az őr.

-     Andrew, hányszor mondjam még el? Démonok nem léteznek! Az egészet csak álmodtad, feküdj szépen vissza és pihenj, nem soká hozom a reggelit.

Azzal becsukta a reteszt.

Andrewban egyre csak gyűlt a harag a tehetetlensége miatt, míg végül nem bírta tovább:

-     Nem tudjátok mit tesztek idióták! Sok ezer évvel ezelőtt a Magas Mennyek és a Lángoló Pokol háborúban állt, Diablo egészen a Kristályívig mászott ahol egy halandó győzte le!

Andrew már fújtatott az ordibálástól, de nem bírta elviselni a benne felgyülemlett feszültséget.

-     A teste elpusztult, de a lélekköve, leesett, ide a mi világunkba! Hát nem értitek, mind idáig várt, de most el fog jönni…

A hangja elcsuklott, és már csak suttogva tudta folytatni.

-     Újjászületik.

Délután három, inkább fél négy volt, mire Andrew cellájának ajtója feltárult. Két férfi kísérte végig az ismerős fehér csempés folyósokon egy egészen kényelmes és megnyugtató szobába. Előtte egy széles íróasztal volt, annak túl felén pedig egy kerekes szék, de háttal neki. A szék lassan fordulatot vett, és egy húszas évei körül járó hölgy szemei néztek vissza Andrewra.

-     Jó napot Andrew, Dr. Nabila Headers vagyok, pszichológus.

Azzal a hölgy elmosolyodott, Andrew pedig nem tudott volna értelmes választ adni erre.

-     Nos, Andrew. Megengeded, hogy feltegyek néhány kérdést? Csak beszélgetni szeretnék veled, nem baj?

-     Nem. Kérdezzen. – Válaszolt Andrew.

-     Köszönöm. Nos, tudja, hogy most hol van?

-     Igen, Fairfield Állami Kórház és Elmegyógyintézet, Connecticut.

-     Helyes. Tudja, miért van itt?

-     Nézze… Doktor… Nabila. Nem vagyok őrült! Hinnie kell nekem! Ezek a bolondok bezártak ide, és nem tudják, mi forog kockán!

-     Mesélje el nekem Andrew, mi forog kockán?

-     Rendben van. Legyen.

Andrew mélyet sóhajtott.

-     Régis régen a Magas Mennyek és a Lángoló Pokol csatáztak… Hosszú hosszú időkőn át, de sosem nyert senki. Rájöttek, hogy az egyetlen, aki eldöntheti ezt a csatát, az ember. A halandó ember…

-     Ismerem ezt a legendát, Andrew. Egyike a soknak, amelyek a régi időkről szólnak, de ezek csak legendák, és most már 2013-at írunk. – Mondta a doktor.

-     Rendben, nos, akkor tudja, miről beszélek. De van, amit nem tud erről a legendáról. Egyrészt, hogy igaz. Másrészt, amikor hét gonosz testet öltött Diabloban, és megölték őt a Kristályíven, a lélekköve leesett onnan, ide a mi világunkba, de hét szilánkra hasadt, benne egy-egy gonosszal. Azóta Diablo csak a Hét Birodalomban tud tevékenykedni, melyet a pokol urai uraltak, de töretlen azon van, hogy összeszedje a szilánkjait , újjászülessen és véghezvigye ősi bosszúját. – Válaszolt Andrew.

-     Rendben, meséljen nekem az álmairól. Mit álmodott ma éjszaka? – Mondta a doktor, aki próbálta felfogni az imént hallottakat.

-     Ott voltam. A Terror Birodalmában. Láttam Zoroxot. Megint.

-     Zorox? – Nézett gyanakvóan Nabila.

-     Igen, Zorox. –Ismételte el Andrew.

-     Belial egy ősi démona,és hűséges alattvalója. - folytatta.

-     Mindig ott van a sötétbe és mindig kísért engem.

-     Mit akar magától? – Kérdezte Nabila.

-     Megölni. – Válaszolta egy fagyos mondattal Andrew.

Nabila azon töprengett a férfi vajon teljesen elmebeteg e, vagy még a menthető kategóriába tartozik. Pár semmitmondó kérdés után Andrewt a szobájába kísérték. Pár óra tévézés után, úgy érezte különösen fáradt, így a párnáiba fúrta arcát, és megpróbált aludni. Az ágya mellett a falat bámulta, de valamiért úgy érezte meg kell fordulnia, nem mellesleg az oldala is elzsibbadt már. Még mielőtt rászánta volna magát a fordulásra, fényt látott a csempén csillanni. Kék fényt. Lassan és hangtalanul próbált megfordulni, amennyire csak bírt,de a vaskeretes ágy így is keserűen nyikorgó hangot adott ki magából, ahogy a rugók engedelmeskedtek a fizika törvényeinek. Nem volt nagy szobája itt, az intézetben, így elég közel volt a szoba másik sarka, talán négy-öt méterre. Szemével kereste a fény forrását miközben eszébe jutott, hogy a tévét már biztosan kikapcsolta, és ekkora pillantott csak a sarokba…

Megdörzsölte a szemét. Pofont adott magának és végül magába csípett, de az alak ott állt. Egyszerűen nem hitt a szemének. Eddig csak álmában látta, de valahol mélyen érezte, hogy eljön a perc. A sarokban lévő ember kinézető lény, vaskos középkorra emlékeztető páncélt viselt. Gyönyörű motívumokkal díszített szegélyek, földig érő hófehér palást. Már önmagában az öltözéknek is hatalmas kisugárzása volt, mind esztétikailag , mind jelentőségében.

Az alak kinyújtotta kezét és Andrew felé mutatott.

-     Andrew…

Andrew hallotta , ahogy az megszólítja őt, de a halovány kék fényben nem tudta kivenni a csuklyás látogató arcát, de szinte biztos volt benne, hogy nem a szájával beszélt az imént hozzá, és ráadásul mintha nem is a fülében, inkább a fejében hallotta volna a hangját.

Andrew felkelt az ágyból , és csak ekkor döbbent rá ki is áll vele szemben. A kék fénycsíkok melyek a csempén csillanó fényt adták , szárnyak voltak. Néma szavak hagyták el Andrew száját.

-     Tyrael Arkangyal…